HTML

Utam a leggyönyörűbb szerelemért, Érte

Friss topikok

Címkék

Bíztató jelek

2012.10.28. 15:56 Hart&Soul

Soha nem hunyt ki bennem az az érzés amivel akkor, azon a bizonyos délutánon elválltunk egymástól. Mély nyomot hagyott bennem, s mindig úgy éreztem, nem vagyok már egész, valami hiányzik belőlem, s kiszakadt egy darab a lelkemből azzal, hogy kiléptünk egymás életéből. Minden nap volt rövid, olykor hosszabb "szeánszom" amikor lélekben csak a milyénk voltam. Emlékeztem, s pillanatokat idéztem fel... Tovább gondoltam, kérdéseket vetettem fel. De a téma, ami mindig is a leginkább foglalkoztatott, az az volt, hogy mit gondolhat Ő??

Rengeteget töpprengtem azon, mi járhat vajon a kis buksijában. Hiányzom-e neki, úgy ahogy Ő nekem, vagy hogy hiányzom-e egyáltalán? Vajon ő is tölt el úgy időt az életéből mint ahogyan én? Álmodozik? Tervezget? ....vagy beletörődött már hogy nem vagyunk egymásnak, s hogy az élet külön megy tovább? Kérdések áradata lepett el, de mindahányszor megválaszolatlan tűntek el az ismeretlenbe, ahonnan jöttek. Minden perc, melyet ezekkel a gondolatokal töltöttem el, mérhetetlen boldogsággal ajándékozott meg. Átjárta a testem az iránta érzett szerelem, s a soha nem tűnő remény. Titkon mindig hittem a csodában. Hittem hogy lesz egy nap az életben, amikor egymáséi lehetünk majd. Ezzel a kettős és rettenetesen gyötrelmes élettel teltek a napjaim. Minden érzés egyre csak erősödött mindkét énemben. A magány, a szomorúság, az egyedüllét, olykor a gyűlölet, a szerelem, a vágyakozás...

Úgy éreztem nem bírom tovább, de képtelen voltam bármit is tenni. A lelkem összetört, s hihetetlen lekiismeret furdalt valahányszor rá mertem gondolni arra, mi is lenne a helyes döntés. Merre tovább? Ki mondja meg? Vártam, hogy valaki kézen fogjon végre és kivezessen a mocsárból ami szépen lassan kezdett elnyelni. ...és eljött az a nap amire vártam. Sokat tűrtem az életben, nem mondhatnám magam sem hirtelen haragú, sem lobbanékony embernek. Végtelenül türelmes, megértő és segítőkész embernek ismer mindenki. Az akkori családomban is végtelen türelemmel viseltettem a rám irányuló támadásokkal szemben. Csendben tűrtem mindent jó szolga módjára, hisz úgy gondoltam ez valahol természetes dolog, a családi élet velejárója. De aznap "kést" mártottak a szívembe, lelkembe. Oly mélyre fúródva forgatták meg bennem, hogy a lelkem "kivérzett". Álltam csak némán, és kedvem lett volna meghalni, elsüllyedni, eltünni a világ elől. Megszégyenülve, megalázva, némán tűrtem. Aznap délután szótlanul, magamba roskadva "tettem pontot" egy élet végére. Éjjel elhatároztam, hogy a reggel egy új világ hajnalát hozza: megpróbálom a lehetetlent! Minden bátorságomat összeszedve, s kicsit félve az elutasítástól de végtelenül tele reménnyel, megírtam neki az első levelet évek múltán. Kérdezősködtem, megpróbáltam megtudni minél többet az akkori életéről, helyzetéről, s arról hogy hogy érzi magát a párja mellett. Szépen lessanként én is egyre többet és többet meséltem magamról, a kilátástalan, boldogtalan világomról. Önző, de titkon reménykedtem benne, hogy az ő élete sem különbb az enyémnél. Ismertem ahhoz eléggé, hogy tudjam, sejtsem, akor Ő sem a "párját" találta meg. Egyre többet írtunk egymásnak, egyre hosszabban. Az egy-két soros leveleket felváltották a több gondolatosok, majd az egész történeteket elmesélők. Volt mit mesélni egymásnak, hisz rengeteg idő telt el közben. Mindig izgatottan nyitottam ki a levelesládámat, s a szívem minden alkalommal hevesen vert miközben kerestem a levelek közt az Ő édes nevét. Boldog voltam, évek múltán a legboldogabb hogy ismét fontos vagyok neki, s hogy elmeséli nekem élete, lelke fontos, olykor bizalmas történéseit. Úgy éreztem, egyre közelebb kerülünk egymáshoz, egyre intimebb, érzelmekkel teli kapcsolatot ápolunk. A mi kis titkos világunk újra kezdett utat törni magának a fény felé! Nem telt bele sok idő, s reszketve, félve a választól, az elutasítástól, a lelki megsemmisüléstől -ami akkor rám várhatott-, tisztán, őszintén érzelmekkel teli elmondtam neki életem igazi vágyát, mit is szeretnék: Vele élni! Mindörökké! A lelkem tudta, hogy mit jelent Ő. A mindent, az elmondhatatlant, a végtelen szerelmet, az álmokat, mindent ami akkor, azon a délutánon megszakadt. 

De a válasz akkor rettenetesen hangzott: ".... ez a vonat már elment!"

Meghallottam, mert a fizika így akarta. Rezegtek a dobhártyáim, de e mondat annyira fölfoghatatlan volt abban a pillanatban, hogy nem is akartam megérteni, sem értelmezni. Párszor elgondolkodtam még rajta, de az elhatározásom, s az érzelmeim együtt olyan erősek voltak, hogy biztos voltam benne hogy kűzdeni fogok, kűzdeni ÉRTE ha kell tűzön vizen át! A lelkem azt mondta, az a válasz akkor gépies, magától értetődő, elvárt válasz volt, de nem őszinte. Éreztem hogy valamit rejteget az az édes lélek, de mélyen bezárva. Nem tudom hogyan, miként, mitől vezérelve, de tudtam, éreztem hogy el kell indulnom ezen az úton, mert ez vezet a határtalan boldogsághoz.

Eljött hát az a nap is, amikor oly sok idő után először láthattam, s először lehettem Vele ismét kettesben, foghattam meg csöpp kis kezét. Gyönyörű tavasz volt, pont olyan idő mint akkor rég... pont ott folytatódott majdnem minden. Nem tudom Ő mit érezhetett, de nekem az a nap ezt jelentette, mindennél többet a világon. Akkor visszatért belém az élet, a lelkem új erőre kapott. Szárnyalltam, úgy éreztem csoda történt...

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://ereznedkell.blog.hu/api/trackback/id/tr124874922

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása