Eltelt az a nap, szépen, lassan, szeretetben, szerelemben. Imádtam Vele lenni, szabadnak lenni, érezni a végtelent, szárnyalni gondtalanul.... S eljött a pillanat, az elvállás pillanata. Arcunkon mosoly ült, úgy tettünk mindketten mintha minden olyan nagyon "rendben" lenne, mintha az elbúcsúzás egy megszokott szertartás lenne mint minden alkalommal. De nem.... ez akkor sokkal fájdalmasabb volt, mélyen szántó, és végtelenül fájdalmas. A lelkünk mélyén tudtuk ezt mindketten, de nem mutattuk, vagy talán csak nem akartuk mutatni.
Lassan lassan kezdett minden megváltozni. Nem keresett már, csak ritkán, nem is láthattam, nem is beszéltünk csak nagyon keveset. A vágy azonban, hogy mindent tudjak róla továbbra is elevenen élt bennem. Egyszerűen nem szakadt meg semmi. Egyfolytában csak azon járt a fejem mi lehet Vele, s vajon miért nem hív, miért nem keres. Nem akartam elhinni, de már távolodtunk. Próbáltam elterelni a gondolataimat, mással foglalkozni. Be kellett látnom, hogy semmi sem a régi már. Hiába szeretném vissza a hugomat, a barátomat, a szerelmemet, már nem lehet. Vissza tértem hát a megszokott életembe, s fájdalmasan, de tudomásul vettem, és bele törődtem a dolgok menetébe.
Azt gondoltam sikerült feldolgoznom, s beletörődnöm, elfogadnom hogy ez így van rendjén. Akkor nem is sejtettem mi vár még rám.....
Eljött az a pillanat az életemben, amelyet vártam is, meg -titkon talán- nem is. Az esküvőm napja. Szép volt, s a maga nemében szomorú is. Akkor úgy éreztem a lakat bezárult, már mindennek vége, még ha volt is egy picinyke remény, esély is, az minden -abban a pillanatban- szertefoszlott. Nem fogtam fel mi történt. Akkor még nem. Tervezgettük az életet az akkori feleségemmel: lakás, ház, gyerekek.... Úgy tűnt, sinen van az életem. Lehet, még Ő sem tudja -hisz honnan tudhatná- hogy egyetlen pillanatra sem felejtettem el. Nem volt olyan éjszaka, amikor ne álmodtam volna róla, ne éltem volna újra minden együtt töltött pillanatot, s ne álmondtam volna mindent tovább. Mi lett volna ha...!?
...és eljött a nap, amikor életemben először úgy éreztem meghasad a szívem. Aki még nem érzett ilyet, annak ez most nem jelent semmit, de aki igen, az tudja milyen lelki fájdalom ez. Elmondta, hogy megismerkedett valakivel. A lelkem mélyén valahol örültem hogy örül, nyugodt voltam hogy "jó" kezekbe került ha már mi nem lehettünk egymáséi. Az igazság viszon sokkal de sokkal fájdalmasabb volt. Fel sem tudtam igazán fogni azt, hogy ezzel végleg a távolodás útjára lépünk, s végleg elveszett minden. Picit bíztam azért benne hátha mégse. Fájt, nagyon fájt minden gondolat, de próbáltuk egymásban erősíteni a barátság érzését, -s ahogy emlékszem- örök hűséget fogadtunk egymásnak.
Nem telt bele sok idő, mikor újra híreket kaptam felőle. Elmesélte hogy már babát vár, s készülnek az esküvőre is. Már elárulhatom, hogy akkor a telefonba örültem. Úgy tettem mint aki szívből örül mindannak amit hall. Gratuláltam én is, s minden szépet, jót, egészséget kívántam. De abban a pillanatban összetört a lelkem, megszakadt a szívem, s úgy éreztem összedől a világ. Letérdeltem, összetört a lelkem. Nem meséltem Neki, de akkor nagyon kűzdöttem a könnyeimmel, de már szívem szerint letettem volna a telefont.... Beültem a lakás egy igen félreeső részébe, az egyetlen helyre ahol magam lehettem és kitört belőlem. Sírtam, zokogtam, patakokban ömlött a könnyem. Némán üvöltöttem, s kapkodtam levegő után. Úgy éreztem akkor, hogy vége a világnak.
Az esküvője napján szakadt az eső, ahogy mondják: még az ég is sírt, s vele én is. Szinte egész nap. Megint végig éltem mindent gondolatban, s nem bírtam elhinni hogy vége. Vége annak a hatalmas szerelemnek. Nem tudom hogy Ő akkor min ment keresztül, nem beszéltünk róla. Talán ő is hasonló érzésekkel kűzdött mint én, vagy lehet hogy akkor benne erősebb volt a saját életének kezdete, az új társ, s a gyermek... Nem voltam már fontos Neki (annyira).
Kezdetét vette 2 év egymás nélkül....
