Nem sok időt voltunk együtt, nem sok időt lehettünk együtt. Próbáltunk lopni a világtól, lopni a lehetelent, olyan pillanatokat, perceket, olykor talán órákat melyek életünk tökéletes pillanatai lettek. Megéltünk mindent ott, akkor. Semmivel sem foglalkoztunk, tiszták voltunk, teli érzésekkel. Abban a pillanatban, mikor megpillantottuk egymást, leírhatatlan érzés kerített magába. Megölelhettem, megfoghatam a csöpp kezét, s végül eljött a pillanat amikor megcsókoltuk egymást. Forrón, szenvedélyesen, érzékien, s mégis oly gyöngéden, ahogy ember csak vágyhat rá hogy megcsókolják s megöleljék. Soha sem siettünk, soha sem rohantunk. Olyan mesebeli volt minden pillanat.... Ha behunyom a szemem, látom ahogy mindez megtörténik. Életszerű a mai napig.
Nem tagadom, úgy éreztem beleszerettem. Fülig szerelmes lettem. Mindig arra gondoltam, szárnyalni tudnék a boldogságtól, hogy meg tudnám váltani a világot. Legyszivesebben kézen fogtam volna, s mint a filmekben, megszöktem volna a világ, s a világ minden gyarlósága elől VELE.Már akkor vágytam arra hogy minden pillanatban velem legyen. Féltékeny voltam a világra, s mindenkire aki többet kaphatott belőle mint én. Körülötte forogtak a gondolataim, már szinte másra sem tudtam gondolni. Volt közös zenénk is, amit akkor hallgattunk ha nem lehettünk együtt. Szomorú őszi napokon, esőben, s valahányszor, ha fájt a lelkünk. Fájt bármi miatt, vagy egyszerűen csak hiányoztunk egymásnak. Ekkor tapasztaltam meg életemben először, milyen sírni a fájdalomtól ha nem lehet mellettem Ő!
De valahányszor találkoztunk, velem ott volt mindig valaki más is. Valaki aki megkeseríti az ember életét. Valaki aki mindenbe beleszól, s agyon tapossa a szív s a lélek minden szavát. Túlüvölt minden lágyságot, finomságot, érzékiséget történjen bármi is. Úgy hívják őt hogy "Józan ész". Igyekezett kétségek közt tartani, meggyőzni arról hogy nem is vagyunk szerelmesek, s hogy mindez nem is szerelem, pusztán csak valami fellángolás, biológia ami bárkivel bármikor megsehet akár többször is élete folyamán. Állandóan ezt hallgattam tőle, s azt hogy nem kell mindjárt felrúgni az addigi életed... Főleg azért mert esélyt sem adtál még neki hogy kibontakozzon! Az érzéseid csak a nemiségből, a nemi vágyaidból, perverzióidból adódnak... Mondta: ne hagy magad, hisz azt sem tudod mit érez, mit szeretne, s azt sem, hogy nem csak te is egy kaland vagy a számára!???! Mindezért mindent feladni?
Nem tudtam, nem mondta. Egy árva szóval sem: Szeretlek! Nem tudtam vajon csak valami kaland ez, vagy tényleg komoly szerelem a részéről. Nem tudtam szeretné-e ha mindent feladnék értünk... Nem tudtam vajon kész-e egy igazán komoly kapcsolatra, s hogy képes-e lekötni magát velem. NEM MONDTA, s azóta sem mondja azokban a pillanatokban amikor kellene. Valószínűleg bizonytalan volt akkor is, s nem tudta eldönteni mit is szeretne. Előttem van a perc, amit akkor töltöttünk együtt a dunaparton: egy édes sétát, és egyben egy édes napot töltöttünk ismét lopva, melynek végén hozzám fordulva annyit kérdezett: "Akkor most mit érzel irántam?"
Földbe gyökerezett a lábam, hisz éreztem a kérdés súlyát. Gyanítottam, arra akar célozni, hogy dönteni kellene van-e közös jövőnk. A szívem hevesem kezdett kalapálni, s már mondta volna a választ: SZERETLEK, tiszta szívemből. Légy a párom, s szökjünk meg azonnal. Az eszem viszont akkor erősebb volt, s lehurrogva minden csíráját az érzelmeimnek azt mondatta a számmal: "..igen, minden olyan szép és mesés, de nem lehet..."
Éreztem, ez talán mindennek a vége, az utólsó pillanat, össze dőlt a világ, s meghasadt a szívem is.... Elveszítettem Őt...
NEM MONDTA, NEM LÁTTAM HOGY AKARJA MINDENNÉL JOBBAN A VILÁGON!....
