A feleségemmel éltük a mindennapjainkat, tele gonddal, problémával. Munka, családtervezés, és minden egyéb következett egymás után. Teltek a hetek, hónapok, s én úgy éreztem ketté szakadtam. Nem tudtam már önmagam lenni soha többé... Akkor nem! Ketté szakadt énjeimben éltem az életem, amely nem volt könnyű, de úgy éreztem másképp nem tudok élni, létezni. Furcsán hangzik, de kialakult egy énem, mely a mindennapok dolgaival, a családdal, a rohanással, és az örökös megfeléssel, a feladatok tökéletes, maximális szinten való ellátásával foglalkozott. Oda adtam magam a családomnak s úgy tűnt, minden rendben van, minden a legjobb úton halad. "Boldognak" tűnő család voltunk.
A másik énem viszont egy bezárkózott, félénk, törékeny kis világot rejtett. Mélyen magamba zártam azt a világot -minden emlékével, élményével, szeretetével- melyet együtt éltünk át a Kedvesemmel. Furcsán hangzik, és azt kell mondjam talán még pszichológiai tanulmány alapja is lehetne ami ezidőtájt indult útjára bennem. Amikor "ébren" voltam, a feladataimat láttam el, megtettem mindent, nem törődve semmivel. Úgymond én lettem a problémamegoldó. Azokban a pillanatokban viszont, amikor elcsendesült a ház, vagy üldögéltem kint a kerti hintán nyári délutánokon, estéken, és minden egyes éjszakán mikor álomra hajtottam a fejem, rögtön felszínre tört az a rég eltünt, de soha nem feledett édes világ. Tudomást sem szerezve a külvilág dolgairól, egy álomvilágba kerültem. Oda képzeltem magam mellé, némán elmeséltem Neki mi minden történt velem, s szinte mindig elképzeltem, hogy mindezt Vele éltem át, s az elmúlt élményeinket szinte teljesen átélve gondoltam tovább.... A séták tovább tartottak, a közös nyaralás újra megismétlődött, s az első csók is újra és újra megismétlődött. Öleltük símogattuk egymást szakadatlanul. Gondolatban mindig vigyáztam Rá, s ő én rám. Úgy éreztem, egy a lelkünk, nem vált szét egy pillanatra sem. Volt, hogy hangosan motyogva beszéltem hozzá, kérdeztem őt, s titkon reménykedtem valamiféle magasabb erőben ami majd segít eljuttatni mindezt hozzá. Úgy gondoltam, s mindennél erősebben hittem benne, hogy éreznie kell!
A legnehezebb talán az volt mindebben, hogy ezt az énemet senki sem láthatta, senki sem tudott róla rajtam kívül. Rejtegettem, féltettem, mert tudtam hogy senki de senki nem értene meg, csak Ő. Sok energiát emésztett fel a mindennapok rohanása, a szűnni nem akaró munka áradata. Az egyetlen megnyugvás a napjaim végén a lefekvés volt. A sötét mindent elrejt! Elrejti a szomorúságot, a bánatot, s a könnyeket is. Szépen lassan olyan lett nekem a sötét, az est, mint drogosnak a napi betevő.... Először még nem szoktam rá, csak egyszerűen jólesett hogy picit "vele" lehettem, gondolatban felidéztem, és álmodoztam rólunk. Aztán ahogy pergett tovább életem homokórája fokozatosan minden megváltozott. Túl sok lett a gond, a probléma, melyeket szinte már gépiesen, amolyan humán robotként teljesítettem. Az élet nem szólt másról, mint a gondokról. Öröm egyre kevesebb ért, s az elém gördített feladatok "pirospontos" megoldása ellenére is elmaradt a szeretet, az odafigyelés. Keztem érezni, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Kezdtem elveszettnek érezni magam, magányos lettem. Teltek a napok, s én egyre gyakrabban nyúltam a "drog"-hoz. Ha szélsőséges hasonlattal akarnék élni, azt mondanám alvva jártam, s mégis ébren. Megváltoztak az estéim is. Nem mentem már lefeküdni együtt a feleségemmel, hanem a televízió nyújtotta kis hangba rejtve motyogtam, olykor sírtam, könyörögtem valmihez, valakihez hogy visszakapjam Őt. Úgy éreztem, a lelkem folyamatosan forrong, nyugtalan, s nem talál békére sehol, semmikor.... Csakis mellette. Volt pár alkalom amikor találkoztunk úgymond babázni, s én mindig kihasználtam a lehetőséget hogy megpusziljam, megérintsem. Ezek a pillanatok jelentették számomra a túlélést. Sokszor kérdeztem magamtól hogy rendben van-e ez így, s hogy nem fogok-e beleőrülni az én elképzelt világomba, hisz semmi jel nem utalt arra, hogy akár egy picinyke remény is lenne, hogy ismét egymáséi legyünk. Álmokat kergettem, csapongtam két világ közt, azt sem tudtam ki vagyok, merre járok, mit hoz a jövő! Csak egy valami volt akkor biztos: beteljesületlen szerelemre nincs ellenszer!
Minden nappal egyre jobban vágytam a közelségére, a szeretetére. Szomjaztam a csókját, és vágyakoztam az érintése után... Eltelt pár év, s én, mint aki kómából ébredt egy nap, mindennél erősebben éreztem, hogy nem jó ez így, nincsen rendben a világ. Nem tudok megnyugodni... Elhatároztam hát, hogy megpróbálom a lehetetlent!
